Igen, előfordul, hogy mindenki ellened van, erről volt szó. De azon, hogy mennyire ragaszkodsz az igazadhoz, egészen jól lemérhető, hogy mennyire állsz közel az összeomláshoz.
Te vajon mennyire állsz közel az összeomláshoz?
Az elméd azon az alapon működik, hogy igaza van, különben nem bíznál a saját irányításodban. Mert ahol nincs biztos kezű irányítás, ott zűrzavar van, a teljes összeomlás fenyeget. És minél jobban fenyeget az összeomlás, annál inkább életbevágó, hogy igazad kell, hogy legyen.
Ez eddig elég egyszerű – nem?
(De.)
Ami az igazán érdekes ebben, az csak most jön:
Az ember törekvése arra, hogy igaza legyen, és a törekvése arra, hogy igaz legyen, amit mond, két teljesen különálló dolog.
SŐT!
Nem csak különálló, éppen ellentétes: Ahhoz, hogy megvizsgálja, hogy igaza van-e, le kell mondania arról az alapvető törekvéséről, hogy igaza kell, hogy legyen, mert ehhez kétségbe kell vonnia a saját véleményét, a saját igazát.
Minél jobb állapotban vagy, annál inkább képes vagy erre, és minél rosszabb állapotban vagy, annál kevésbé.
Az ember állapota pedig úgy romlik le ezen a vonalon, hogy téved, de nem hajlandó elismerni a hibáját. Ragaszkodik ahhoz, hogy igaza volt. És hogy ezt bizonyítsa, meg is ismétli, ahelyett, hogy helyre hozná. Ezután még nehezebb elismernie, hogy hibázott, és még nehezebb lesz neki helyre hozni – tehát folytatja.
Amikor a skála legaljára süllyed, még mindig ragaszkodik ahhoz, hogy neki igaza van, és ahhoz, hogy a többieknek nincs. Végül annyira rossz állapotba kerül, hogy ha rábizonyítják a tévedését, teljesen összeomlik, mert elveszíti a bizalmát a saját irányításában.
Ezért lesznek az elmebetegek még betegebbek, a bűnözők még megátalkodottabbak attól, ha rájuk bizonyítják a helytelenségüket. Számukra is leértékelődik a saját irányításuk, és még kevésbé lesznek képesek kontrollálni magukat.
Ebből a szempontból nem működik igazán jól az igazságszolgáltatás sem: Nem rehabilitálja a személyt, hanem még jobban lenyomja. Nincs a börtönben egyetlen rab sem, aki elismerné, hogy rosszat tett. Legfeljebb félelmében mondaná ezt, nem azért, mert így gondolja. Ott – természetesen – mindenki ártatlan…
Akinek annyira nincs igaza, mint egy elmebetegnek vagy egy bűnözőnek, az túlságosan ragaszkodik ahhoz a kevés igazához, ami megmaradt neki.
Nem mond le róla, amíg csak lélegzik…
VAN ERRE BÁRMILYEN MEGOLDÁS?
A rábizonyítás?
Nem működik.
Az elnyomás?
Ez is csak ront a helyzeten.
A megfélemlítés?
Hiába megy bele, hogy igazad van, nem így gondolja.
Ha nem marad más:
HÁT BESZÉLJEN Ő!
Mondja el, hogy miben van igaza! Hogyan igaz, amit állít, mi a helyes abban, amit csinál?
Lehet, hogy többször is végig kell rajta mennie, ami nem kevés idő – és fáradtság. Még akkor is, ha nem kell igazat adnod neki. Egyszerűen csak jelezd, hogy érted, amit mond, és tudomásul veszed.
A lényeg, hogy nézzen rá a saját igazára, mert előbb utóbb látni fogja, hogy néz ki. Minél alaposabban megnézi, annál pontosabban fogja látni. Eddig senki sem volt hajlandó ránézni – ő sem. Ezért nem derült ki.
Te most hajlandó vagy meghallgatni, hajlandó vagy rácsodálkozni, és eléred, hogy ő is ezt tegye. Nem azzal kell foglalkoznia, hogy igaza legyen, nem azzal kell foglalkoznia, hogy védelmezze az igazát, mert éppen nem támadják.
Csak így van esélye kideríteni, hogy tényleg igaz-e.
Amíg az a fontos, hogy igaza legyen, ezzel nem fog törődni.
Mert ez két teljesen különálló dolog.
Ugye?
Szőnyi János
Tetszik a téma?
Ha szeretnél többet megtudni, jelentkezz be ingyenes online videokurzusunkra!
